Interjú Dániel András író, illusztrátorral

---

Marcsi néni: Többször találkoztunk már, vendégünk voltál Dunaújvárosban a könyvtárban és a Cimbora Klubban is. Most az adott helyzetben mindenki lelassul kicsit, több ideje marad arra, hogy, "megálljon", hogy meglássa az értékeket, és hogy megbecsülje azokat. Érték az írás is, amivel másokat is segítünk, inspirálunk. Hogy éled meg ezt az időszakot, milyen hatással van rád?

Dániel András: Ami a munkámat illeti, nem hozott túl sok változást ez az időszak, hiszen eddig is többnyire itthon dolgoztam. A különféle programok – Könyvfesztivál, Könyvhét, író-olvasó találkozók – elmaradását nem volt könnyű megélni, mert ezek fontos alkalmai a kollégákkal és az olvasókkal való találkozásnak. Ráadásul nem is vagyok igazán otthonülő alkat, szeretek utazni, „nyüzsögni” – minderről most egy időre mindenképp kénytelen vagyok lemondani. Azért nem vagyok kétségbeesve, amíg erre nincs más mód, addig fejben „utazom”, most épp egy készülő képeskönyv oldalain…

2016-ban a Cimbora klub vendége volt Dániel András >>>

 

Marcsi néni: Sok humoros történetet és annál is több illusztrációt köszönhetünk neked. Mikor kezdtél először írni? Egyáltalán melyik volt előbb: a rajz vagy az írás?

Dániel András: A rajz volt előbb, hiszen mihelyt ceruzát tudtam venni a kezembe, rögtön rajzolni kezdtem – amit azóta sem hagytam abba. Az írás később, kamaszkorban csatlakozott hozzá. A két érdeklődés pedig még később, az első könyvemben találkozott egymással.

Dániel András művei könyvtárunkban  >>>

 

Marcsi néni: Melyik volt az első műved?

Dániel András: Ha első mű alatt az első megjelentet értjük, akkor az egy húsz éves korom körül írt mese volt, ami egy napilap irodalmi rovatában jelent meg. Ez egy rövid mese volt, amiben boszorkányok támadták meg a fővárost. Úgy emlékszem, ők győztek, úgyhogy már ez sem volt kifejezetten szokványos mese… Az első megjelent könyvem a Matild és Margaréta (avagy boszorkák a Bármi utcából) című volt. Érdekes módon ez is boszorkányokról szólt, bár ennek a könyvnek a címszereplői kifejezetten jóindulatú boszik voltak, és eszük ágában sem volt bárkit megtámadni.

 

Marcsi néni: Több gyermekkönyved is megjelent már. Van olyan, amelyik közelebb áll a szívedhez?

Dániel András: Elég sok könyvem van már, úgyhogy meglehetősen nagy a verseny… Ha mégis kedvencet kellene mondanom, akkor a két Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) könyv mellett a kamaszoknak szóló A nyúlformájú kutya című képeskönyvemet és a tavaly megjelent, egy furcsa színpadi „rapidrevü” alapján írt Odabent, a frigóbant említeném.

 

Marcsi néni: Legtöbbször te is illusztrálod a könyveidet. Mi születik meg először a fejedben, a rajz vagy a mese?

Dániel András: Mindig a szöveg készül el előbb, még akkor is, ha a kiindulópont egy vizuális ötlet, mint mondjuk az És most elmondom, hogyan lifteztem című képeskönyvem esetében volt. Olyan is volt már, hogy egy rajz adta az ötletet egy szöveghez – ilyen volt az előbb említett A nyúlformájú kutya – , de minden eseteben a szöveg az alap, ami meghatározza az illusztrációkat, sosem fordítva. Bár lehet, hogy játékból egyszer azt is ki kellene próbálnom…
 

 

Marcsi néni: A kuflikról szóló mesekönyvsorozat sok kisgyerek, sőt felnőtt kedvence is lett. Mi inspirált a megalkotásánál?

Dániel András: A kuflik élete is egy rajzzal kezdődött. Egyszer egy papírdarabra lefirkáltam egy furcsa kis kukacszerű figurát, amiről (vagy akiről?) rögtön beugrott a kufli név, ami a kukac és kifli szavak összevonásából született a fejemben. Ha pedig egy lénynek neve lesz, akkor elég esélyes, hogy életre is kel… Ez persze nem történt egyik napról a másikra. Hosszabb idő telt el, mire ettől a firkától eljutottam a hét kufli társaságában az elhagyatott rétre.

 

Marcsi néni: Izgatottan várjuk a folytatást! Ugye még nem fogytál ki a kuflik történeteiből?

Dániel András: Szerencsére még nem! Úgy tűnik, a kuflik és az elhagyatott rét élete mindig szolgál megírnivalóval. A folytatás tehát biztosított, már van is néhány megjelenésre várakozó új történet.

Egy kupac kufli mozifilm >>>

 

Marcsi néni: A meséid megírásánál a valóságból is merítesz, vagy csak a képzeletedből?

Dániel András: Szerintem a képzelet sosem lehet teljesen független a valóságtól. A fantáziánk a körülöttünk lévő világba, a saját tapasztalatainkba ereszti a gyökereit, ezekből merít – még akkor is, ha a végeredmény egészen fura és mesebeli lesz. Történeteim szereplői, legyen szó Kicsibácsiékról, a nyúlformájú kutyáról vagy épp a kuflikról, nagyon is valószerű személyiségek, akik – legyen részük bármilyen különös, szürreális kalandban – úgy reagálnak egymásra és a környezetükre, mint te vagy én, mint bármilyen átlagos, hétköznapi halandó. Ennyiben talán nem is tipikus mesehősök. Viszont otthonosan tudnak mozogni egy olyan világban, ami – legalábbis szándékaim szerint – a legfurább fordulatok, a leggroteszkebb helyzetek ellenére sem kerül túlságosan távol attól a valóságtól, amiben élünk (és ami manapság fura fordulatoktól és groteszk helyzetektől szintén nem szenved hiányt).

 

Marcsi néni: Amikor kicsi voltál mi volt a kedvenc meséd? Később melyik íróktól olvastál, milyen regényeket szerettél?

Dániel András: Kiskoromban nagyon sok mesét olvastak nekem, úgyhogy egyetlen kedvencet nem is tudnék kiemelni ezek közül. Ott volt köztük az Alice Csodaországban és a Mary Poppins történetek éppúgy, mint  Mikes Lajos Sanyi manó könyve című különös mesegyűjteménye, Török Sándor Kököjszi és Bobojsza könyvei vagy épp Lázár Ervin meséi. Később olyan szerzők voltak meghatározóak a számomra, mint Esterházy Péter, Krasznahorkai László, Tolnai Ottó vagy Tandori Dezső. Ha külföldi szerzőket kérdeznél, akkor elsőre Julio Cortázar, Robert Walser, Richard Brautigan, Thomas Bernhard, W. G. Sebald nevét mondanám. 

 

Marcsi néni: Kortársaid közül kiknek az írásai állnak közel hozzád? 

Dániel András: Ha gyerekkönyvek szerzőire gondolsz, sok nevet fel tudnék sorolni. Borbáth Péter, Gimesi Dóra, Harcos Bálint, Molnár T. Eszter, Varró Dániel… És még bőven folytatható lenne a lista, hiszen nagyon sok olyan szerző dolgozik a gyerekirodalomban, akiknek szeretem a könyveit. Ha a felnőtt kortárs irodalmat kérdezed, a legutóbbi időben elsősorban kisprózát és verset olvastam. Az előbbi műfajból itt hirtelen Szvoren Edina, Csutak Gabi és Papp Zakor Ilka nevét említeném, a költők közül pedig Szálinger Balázst, Terék Annát, Vajna Ádámot, Nemes Z. Máriót – de ez is csak néhány név azok közül, akiknek mindenképp érdemes követni a munkáit.

 

Marcsi néni: Ha nem te illusztrálnád a könyveidet, kit kérnél fel arra, hogy rajzoljon a meséidhez?

Dániel András: Eddig két olyan könyvem jelent meg, ahol nem én voltam az illusztrátor. Az egyik a Smorc Angéla nem akar legóba lépni című, amihez Pikler Éva készített remek illusztrációkat, a másik pedig az Utazz bálnabusszal!, ahol a szokásos szereposztást felcserélve én írtam szövegeket Máray Mariann képeihez.

Ha nem én illusztrálnám a könyveimet, akkor szerencsére nagyon sok kiváló illusztrátor között válogathatnék! Hogy egy adott könyvhöz kit választanék, az nagyban függne attól, hogy milyen tipusú szövegről lenne szó. Itt is hosszú lenne a lista, Molnár Jacqueline-tól Maros Krisztán és Herbszt Lászlón át Remsey Dávidig (és még felsorolhatnék legalább tíz olyan grafikust, akinek boldogan látnám a munkáit bármelyik könyvemben). Viszont van valaki, akivel tényleg nagyon szeretnék egyszer egy közös – és ha lehet, valami nagyon különös – könyvet készíteni – ő Baranyai (b) András, akinek a munkái nagyon közel állnak hozzám, és már sokszor eszembe jutott, hogy milyen jó lenne egy napon együtt dolgozni vele.

 

Marcsi néni: Mik a terveid, most min dolgozol?

Dániel András: Tervekből sosincs hiány, inkább időből, amikor ezt a sok tervet mind megvalósíthatom. Azért persze ezt-azt sikerül belőle tényleg megcsinálni. Éppen most fejezek be egy képeskönyvet, aminek Nincs itt semmi látnivaló! lesz a címe, ami talán meglepő egy képeskönyv esetében, de maga a könyv sem lesz éppen egy átlagos képeskönyv… Ezen kívül Kollár Árpád és Csepregi János kollégáimmal nemrég lettünk kész egy közös, felnőtteknek szóló könyv szövegével, ami műfaját tekintve egy nehezen besorolható, sokműfajú munka, egy különös bestiárium, amiből, ha minden jól megy, őszre lehet majd könyv.

 

Marcsi néni: És végül mit üzensz a gyerekenek?

Dániel András: Hogy bízzanak a képzeletükben! A fantázia igazi varázseszköz – merjék bátran használni!

 

Köszönöm a beszélgetést! Sikeres alkotómunkát kívánok!

 

Dániel András Facebook-oldala >>>

Dániel András Youtube-csatornája >>>