Évfordulók, események

A Róma és Karthágó között dúló hatalmi kérdésben, hogy kié legyen a Földközi-tenger nyugati része, komoly harcok alakultak ki, amelyek a pun háborúk néven híresültek el. A Trasimenus-tó melletti csata a II. pun háború egyik ütközete volt, ahol a karthágói hadsereg – Hannibállal az élén – az egyik legnagyobb győzelmét aratta a római seregek felett.

Ie. 217 júniusában Hannibál és csapata Róma felé haladva a Trasimenus-tó északi partján található szorosba értek. Az úton kifosztotta és felégette a területeket, ezzel magára haragítva a római konzult, Gaius Flaminiust, aki seregével utánuk indult, és még látta karthágóiakat a tó mellé vonulni. Hannibál csapdát készített, hogy az utánuk érkező rómaiaknak esélyük se legyen, és tervét nagyban segítette a leszálló köd, amely embereit elrejtette. „Másnap hajnalban – egy Ovidiusnál fennmaradt adat szerint június 21-e volt, a nyári napforduló napja; a consul hadseregével benyomult a borghettói szorosba, anélkül hogy felderítőket küldött volna maga előtt.”

„Három óra leforgása alatt Flaminius 15 000 embert látott elesni maga körül. Aztán vele is végzett egy gall lándzsa döfése (…). A legrosszabb sors kétségkívül a római hátvédcsapatoknak jutott osztályrészül, akik épphogy csak beléphettek a borghettói szorosba, de már nem értek ki a Tuoro-síkságra. A pun lovasság beleszorította őket a tóba, ahol aztán megfulladtak, mert fegyverzetük lehúzta őket, vagy a lovasok mészárolták le őket a vízben.” „Csak a szoros kijáratánál fejlődött ki szabályos ütközet, és itt 6000 rómainak sikerült átverekednie magát. De másnap ezeket is utolérték, és megadásra kényszerítették a Maharbal parancsnoksága alatt álló numidiai egységek. Ily módon semmisült meg a több mint 25 000 főnyi római hadsereg; 15 000-ren elestek, a többi fogságba került. Hannibal mindössze 1500 embert vesztett.”

Az ütközet után két csoportra osztotta a foglyokat. „A rómaiakat különböző egységek őrizetére bízta, a szövetségeseket pedig váltságdíj nélkül hazaengedte, de előbb még előttük is elismételte a ticinusi és trebiai foglyoknak tett kijelentéseit: nem azért jött, hogy háborúzzék az itáliaiakkal, sokkal inkább, hogy Róma által elvett szabadságukat visszaadja. Hannibálnak még arra is gondja volt, hogy megadja a végtisztességet a halottaknak, de nemcsak az övéinek, hanem a római hadsereg főtisztjeinek is.”

(források: Hoffmann, Wilhelm: Hannibal. Gondolat, 1971, 94.o. és Lancel, Serge: Hannibál. Osiris, 2005, 140-144.o.)