Évfordulók, események

XV. századi miniatűr „1415 nyárutóján a huszonhét esztendős V. Henrik, aki két esztendeje volt Anglia királya, megtámadja Franciaországot. Azért jött, hogy erő alkalmazásával újítsa meg dinasztiája igényét azon területekre, amelyeket az előző század folyamán, az úgynevezett százéves háborúban az angolok hol megszereztek, hogy elveszítettek.”

„A csapatok már április óta gyülekeztek, és miközben Henrik szándékosan eredménytelen tárgyalásokat folytatott VI. Károllyal, a had létszáma körülbelül tízezer főre duzzadt.” A normandiai partra érkeztek, ahol közel egy hónapos ostrom után elfoglalták Harfleur városát.

„A támaszpont most már megvolt, de az angol királynak sem elég ideje, sem kellő ereje nem maradt, hogy még abban az évben kibontakoztassa hadműveleteit. (…) a becsület azonban azt követelte, hogy mielőtt elhagyja Franciaországot, ha jóval óvatosabban is, de átvonuljon a tartományokon, amelyekre igényt tart. Az október 5-én tartott hosszú haditanácson meggyőzte híveit, hogy képesek úgy tenni, mintha keresnék az összecsapás lehetőségét a francia seregekkel (amelyekről tudták, hogy még csak gyülekeznek), közben azonban Calais kikötőjébe vonulni, és biztonságos távolságra kerülni tőlük. A király október 8-án kelt útra seregével.”

Lassan haladt a sereg, amikor Somme folyóhoz közeledve, hírt kapott arról, hogy franciák a fontosabb átkelőhelyeknél táboroznak. Így a folyó mentén haladva később „egy őrizetlen gázlónál átkeltek a folyón: nyomukban-mellettük folyamatosan ott volt a francia sereg is. „... október 24-én estefelé pedig a felderítők azzal a hírrel tértek vissza, hogy az ellenség keresztezte útvonalukat, és csatára fejlődik fel előttük.”

Aznap már nem bocsátkoztak harcokba. Október 25-én hajnalban azonban felfejlődtek. „Harry (V. Henrik) serege nagyjából öt-hatezer íjászra és ezer páncélos vitézre olvadt a csata napjára, a franciák létszámát azonban a becslések tíz- és kétszázezer fő közé helyezik.” Nem akartak támadni, így a francia támadás kiprovokálására volt szükség: az angol íjászok össztüzet nyitottak a franciák első soraira – és a látszólagos támadás (amellyel céljuk nem annyira a pusztítás, mint inkább a figyelemfelkeltés és feldühítés volt) megtette hatását, és a francia lovasság megindult az angol íjászcsapatok felé.

(forrás: Keegan, J.: A csata arca. Akadémiai K., 2013, 94-98. és 104.o.)

A francia és angol heroldok együtt figyelték az ütközetet, és bár a francia sereg távozott, a francia „igazlátók” nem követték őket. „Ők ugyanis nem a sereghez, hanem ahhoz a nemzetközi szakértői testülethez tartoztak, amely a civilizált hadviselést szabályozta. Henrik ragaszkodott ahhoz, hogy még a csata napján közöljék vele döntésüket, és adjanak nevet az ütközetnek, azt akarta ugyanis, hogy a krónikások azonnal feljegyezzék a viadal kimenetelét és az angol sereg dicső tetteit. Montjoie, a francia főherold megerősítette, hogy az angolok győztek és közölte Henrikkel, hogy a csatát a legközelebbi várkastélyról – Agincourt-ról – nevezték el.”

(forrás: Keegan, J.: A csata arca. Akadémiai K., 2013, 134-135.o.)