Évfordulók, események

Kiss Kovács Gyula: Dózsa X. Leó pápa mindjárt pontifikátusa kezdetén az elődjei által is dédelgetett, nagyszabású dologba kezd: a török ellen nagy keresztes hadjárat indítását. Ennek hirdetésével, a hadsereg összegyűjtésével Bakócz Tamást bízza meg, aki  húsvét vasárnapján kihirdette a pápai bullát. A hadsereg vezetéséhez találniuk kellett egy olyan embert, aki rendelkezik harci tapasztalatokkal, s akire a tömeg hallgat, bízik benne s fegyelmezni képes azt. A választás „Dózsa Györgyre, a székely hadnagyra esett.

Kezdetben minden jól ment, az egész országból gyűltek az emberek: jobbágyok, kézművesek, szegény nemesek és papok is (egy hónap múlva a sereg méretét 100 ezer főre becsülték) – a vagyonosabbak azonban távol tartották magukat, s többen igyekeztek a jobbágyaikat is (gyakran erőszakos módon) földjeiken tartani, mert kellett a munkás kéz a sürgősebb mezei munkákhoz. Mikor annak híre, hogy nem engednek mindenkit szabadon csatlakozni, elérte a keresztes sereget is, növelve a feszültséget, ugyanis az elhelyezésük, élelmezésük nem volt teljesen megoldva.

Zavargások törtek ki, rablások, fosztogatások, erőszak kezdett terjedni az egybegyűlt emberek között. Bakócz, felismervén a közelgő veszedelmet, alig hat héttel a pápai rendelkezés kihirdetése után, „felszólította a kereszteseket, hogy oszoljanak szét, és azokat, kik a fegyvert le nem teszik, egyházi átokkal fenyegette (…). Dózsa György a nyilt lázadás zászlóját tűzte ki, és a keresztesek fejedelmének czimét vette föl. Azt a vakmerő gondolatot karolta föl, hogy a királyt elűzvén, az urakat kiirtván, az országban a népuralmát alapitja meg.” A sereg várakat foglalt el, urakat végzett ki... Mikor azonban Temesvár ellen indult, Zápolyai János csapataival kellett megküzdeniük – véres csata vette kezdetét, amelyben szétverték a felkelők seregét, és elfogták Dózsa Györgyöt is testvérével és több hadnaggyal együtt. „Magát a vezért izzó vagy trónba ültették a hóhérok, tüzes vaskoronát tettek a fejére” - így ért véget az 1514-es parasztfelkelés vezetője.

forrás: Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története IV. Athenaeum, 1896, 399-404.o.