Évfordulók, események

A bécsi egyetemen dolgozó osztrák orvos 1900-ban azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megállapítsa, mi az oka annak, hogy a 17. század óta alkalmazott, később James Blundell által fejlesztett vérátömlesztés olykor sikertelen. „Az önmagától és öt kollégájától vett vérmintákból egy 30 vérkeverékből álló sorozatot készített, és azt állapította meg, hogy bizonyos személyektől származó vér mások vérével összekeverve a vörös vérsejtek kicsapódását okozza – agglutináció következik be. Ez az agglutináció azonban nem jött létre valamennyi vérkeverékben. Landsteiner ebből arra következtetett, hogy az összecsapódás bekövetkezte vagy elmaradása két antigén meglététől vagy hiányától függ (az antigén olyan anyag, mely a szervezetben ellenanyag – antitest – képződését okozza). Az antigéneknek – elképzelése szerint – a vörös vérsejtek felszínén kell lenniük; és ezeket A-antigénnek és B-antigénnek nevezte el.

Két kollégájától származó vörösvérsejtek rendelkeztek A-antigénnel (A-csoport), két másik kollégájának vérsejtjein B-antigént (B-csoport) lehetett feltételezni. Ha a két különböző csoportba tartozó vért összekeverte, kicsapódás lett a következmény. Egy további kollégának és magának Landsteinernek a vére nem okozott kikapcsolódást, akármelyik csoportra tartozó vérrel keverte is. Ezért úgy gondolta, hogy ezeken a vérsejteken nincsenek antigének, a csoportot nullásnak (0-csoport) nevezte el (0=semmi). […] Még két esztendőre volt szükség, hogy – további kísérletek után – rájöjjön arra, hogy kezdetben nem ismerte fel egy további csoport létezését, amelyben a vörösvérsejtek mindkét antigénnel rendelkeznek – ez az AB-csoport.” Az elismerés lassan jutott el Landsteinerig: 1930-ban „az emberi vércsoportok felfedezéséért” orvosi Nobel-díjat kapott.

Az 1930-1940-es években Landsteiner egyik kollégájával, Alexander S. Wienerrel „vérátömlesztési kísérletekkel foglalkozott, a kis indiai rhesus-majom (Macaus rhesus) vérét patkányokba és tengerimalacokba fecskendezte be. Azt figyelte meg, hogy a patkányokban és a tengerimalacokban a vér bevitelét követően képződő rhesus-ellenanyagok nemcsak a majom vörösvérsejtjeinek kicsapódását okozzák, hanem a New Yorkban élő fehér emberek körében hét közül hatnak a vörösvérsejtjeit ugyancsak agglutinálják. A majmoknak és New York polgárainak jó részében kell tehát léteznie egy közös antigénnek – tételezte fel Landsteiner –, és ezt az antigént rhesus-faktornak nevezte el. A majom és a New York-iak túlnyomó része (akiknek a vére agglunitálódott) ezek szerint rhesus-pozitív (Rh3), akikben a jelenség nem következett be, rhesus-negatív (Rh-).”

(forrás: Duin, N.: Az orvoslás története. Medicina, 1993, 92-93.o.)