Évfordulók, események

„Iwo Jima kicsiny vulkanikus sziget Tokiótól 1062 kilométerre. Nem valami kellemes hely. John Lardner tudósító leírása szerint »nyomorúságos földdarab..., se víz, se madarak, se pillangók, se állati élet nyomai – semmi, csak homok és agyad, púpos hegyek, satnya fák, borotvaéles kunafű, benne tífuszhordozó férgekkel, és szálló porral teli, kitartó szél«. Az amerikaiak azonban már 1943 szeptemberében, mihelyt Japán elleni bombázóhadjáratuk folyamatban volt, felismerték, hogy a sziget igen fontos helyen lehet a B-29-esek fedezetének repülőtereként.

Ám a Japánhoz való közelsége egyszersmind azt is jelentette, hogy Iwo Jimát erőteljesen védték. A sziget mindössze 8 kilométer hosszú, és legszélesebb pontján 4 kilométer széles, ezért viszonylag könnyű volt megerősíteni. A fedezék hiánya miatt megszállása veszélyes és drága vállalkozásnak ígérkezett.

Az 1944-es év végén az amerikai haditengerészet és légierő 72 napon át a csendes-óceáni háború leghosszabb és legsúlyosabb bombázásával rombolta a sziget védelmét. 1945. február 19-én nem kevesebb mint 450 inváziós hajó érkezett partközelbe. Negyvenöt perccel az után, hogy az első partra szálló járművek elindultak 3658 méteres rohamukra a part felé, „Komplett őrült” Smith első hét tengerészgyalogos zászlóalja már a parton volt. Alig 274 méternyire jártak a szárazföld belsejében, amikor a védők gyilkos tüze fogadta őket. Aknavetők lövései pásztázták a part fekete homokját mindenfelé, az amerikaiak a robbanások nyomán támadt bombatölcsérekben kerestek fedezéket. Az ezt követő három hét a Csendes-óceánon zajló háború egyik legelkeseredettebb küzdelemsorát hozta.

A híres zászlóállítás A tengerészgyalogosoknak három napjukba került, amíg felküzdötték magukat a sziget csúcsán magasodó Suribachi vulkán tetejére, és kitűzték a csillagos-sávos lobogót. Március 9-ére elérték a sziget túlsó végét, és Smith elrendelte a tisztogató akciókat. A harc azonban még távolról sem ért véget. A sziget nagy része alatt megerősített alagutak óriási hálózata lapult, s a bennük rejtőző katonák mindannyian megesküdtek, hogy legalább tíz amerikait ölnek meg, mielőtt ők maguk elpusztulnának. »Nem ettünk, nem ittunk öt napja – írta március 15-én Tadamichi Kuribayashi tábornok, a japán parancsnok. - A harci szellemük azonban töretlen! Készen állunk bátran küzdeni az utolsó pillanatig!«

Igazat mondott: az Iwo Jimát védő 23 000 japán katona közül csupán 1083 esett fogságba, s közben 7000 amerikai tengerészgyalogos vesztette életét. Huszonnégyen kaptán meg a legmagasabb amerikai katonai kitüntetést, a Medal of Honourt. […] Az Iwo Jimáért vívott harcok kegyetlensége megrendítette az amerikai vezérkart: ha ennyi életet kíván egy Japánhoz közeli, aprócska sziget elfoglalása, akkor vajon mivel járhat majd az invázió magában Japánban?”

(forrás: Boyle, D.: A II. világháború képekben. Glória K., 2002, 556-566.o.)

A csata eseményeit dolgozza fel többek között a Clint Eastwood rendezte két film, az amerikai szemszögből készült A dicsőség zászlaja, és a csatát a japánok oldaláról bemutató Levelek Ivo Dzsimáról. Ez utóbbi Kakehashi Kumiko Szomorú hősi halála: levelek Ivo Dzsimáról c. könyve alapján készült, amelyben a csatában részt vevő japánok családtagjai beszélnek a katonákról és osztják meg a szerzővel a tőlük kapott ma már több mint 70 éves leveleket, üzeneteket.