Interjú M. Kácsor Zoltán íróval

Marcsi néni a Boszorkány seprűje című könyv olvasása után kereste meg az írót. Olvasd el a könyvajánlóját! >>> „Egy baj volt csak ezzel a szelídgesztenyefa seprűvel, mégpedig, hogy a szokásosnál nehezebben viselte a gonoszkodásokat.”

Marcsi néni: Hogyan született A boszorkány seprűje című mesekönyved, amely a Zabaszauruszok-sorozattól teljesen eltérő világot tár elénk? Mi inspirált a megírásában?

M. Kácsor Zoltán: Ahogy eddig tapasztaltam, kétféleképpen születhet meg egy könyvötlet: vagy klasszikusan, azaz egyszer csak beugrik egy remek koncepció, amolyan ajándékként az élettől, vagy eltökéled magadban, hogy szeretnél írni egy történetet egy bizonyos témában, és attól fogva éjjel-nappal ezen töröd a fejed. Mígnem egy szép reggel arra ébredsz, hogy heuréka, megvan a működőképes elképzelés! A boszorkány seprűje az utóbbi módon született. A Zabaszauruszok fölötti korosztálynak ugyanis sok megírásra váró ötletem van, de arra gondoltam, mielőtt feljebb merészkedek, szeretnék a kisebbeknek írni egy rövidebb mesékből álló könyvet. A klasszikus mesealakokból indultam ki, és az jutott eszembe, hogy mindegyiküknek van legalább egy tárgya/segítője, ami/aki nélkül nem lenne ugyanaz a személy. Mert ki látott már boszorkányt seprű, vagy sárkányt sárkánytűz nélkül, nem igaz? Mégis mi lenne, ha elveszítenék egymást? Innentől már csak a meseszereplőket kellett összegyűjtenem, és jöttek is csőstül az ötletek.

Marcsi néni: Több mesét is tartalmaz a kötet. Melyik a legkedvesebb számodra?

M. Kácsor Zoltán: Ezt nehéz lenne megmondanom, mert mindegyik mesealaknak izgalmas volt az életre keltése, az archetipikus karakterek újszerű szituációba helyezése, de talán A varázsló könyvét, A lovag páncélját és A kalózkapitány papagáját emelném ki.

Marcsi néni: Az illusztráció nagyon jól kiegészíti a meséket. Hogyan talált egymásra a köteted és a Hováth Ildi illusztrátor?

M. Kácsor Zoltán: Ildit már korábban megismertem, hiszen évekkel azelőtt mindketten a Scolar Kiadónak kezdtünk dolgozni, és az ottani karácsonyi összejöveteleken többször találkoztunk. Már akkor eszünkbe jutott, milyen jó lenne egyszer közösen egy mesekönyvet készíteni, ez lett aztán a Kolibri Kiadó gondozásában megjelenő könyv. Ildi mesteri illusztrációi még élőbbé, mozgalmasabbá tették a mesevilágot.

Színező A boszorkány seprűje illusztrációiból >>>

Horváth Ildi által illusztrállt könyvek >>>

Marcsi néni: Tudjuk, hogy jön a folytatás is... Mikorra várható, és mennyiben fog eltérni az első résztől?

M. Kácsor Zoltán: Nagyon aktuális kérdést tettél fel, hiszen éppen néhány hete fejeztem be A boszorkány seprűje 2. részének a kéziratát. Az eredeti terv szerint ősszel jelenne meg, ám a járványhelyzet miatt sajnos minden képlékennyé vált a könyvszakmában is. Szinte biztos, hogy a kora őszi megjelenés nem fog összejönni, ugyanakkor egy karácsonyi könnyen elképzelhető, egyszóval reménykedem egy idei időpontban. A szövegekkel kapcsolatban nagyon lelkes vagyok, mert úgy érzem, hogy humorban is, fantáziában is sikerült felülmúlnom az első kötetet, tehát már most kíváncsian várom a leendő olvasói reakciókat. A gyerekeimnek már természetesen felolvastam a meséket, és mondhatom, hogy a feleségemmel együtt nagyon jól szórakoztak rajtuk. A könyv koncepciója egyébként csupán annyiban tér el az első résztől, hogy van benne három történet, amely az első rész három meséjének a sztoriját mutatja be egy másik szemszögből. A további hat mese pedig új szereplőkről szól. Anélkül, hogy minden titokról lerántanám a leplet, elárulom, hogy kobold, szirén, sőt dzsinn is szerepel benne.

Marcsi néni: Mikor született az első könyved? Van a megjelent könyveid közül olyan, amit jobban szeretsz?

M. Kácsor Zoltán: Az első könyveim a Garázs bagázs-sorozat részeiként jelentek meg, utána következett a Zabaszauruszok meseregény-sorozat, melynek a 4. része várhatóan idén nyáron jelenik meg, majd A boszorkány seprűje. A kedvencem legtöbbször a legutóbb megírt történetek közül kerül ki, így, ha megnevezhetem a még meg nem jelent A boszorkány seprűje 2. részét, akkor arra voksolnék. De mindegyik „könyvgyermekemet” szeretem, még akkor is, ha utólag itt-ott felfedezem a hiányosságaikat. Ez természetes, hiszen tökéletes alkotás nincs, én pedig ilyenkor újult erővel vetem bele magam a munkába, hogy túlszárnyalhassam a korábbi ötleteket.

Marcsi néni: Amikor gyerek voltál, milyen meséket szerettél?

M. Kácsor Zoltán: Mindenképpen a fantáziadús, főként fantasy jellegű mesék voltak a kedvenceim. A dominánsan tanító jellegű, vagy szimbolikus történetek kevésbé fogtak meg, talán ez az oka annak, hogy nagyon értékelem, de kevésbé élvezem például a népmeséket. Néhány gyermekkori kedvencem: Kunkori és a kandúrvarázsló, A hobbit, Süsü, a sárkány, A végtelen történet.

Marcsi néni: Később ki volt a kedvenc íród és mi volt a kedvenc regényed?

M. Kácsor Zoltán: Kedvenc írót nagyon sokat tudnék mondani, és biztos, hogy ez a lista nem lesz teljes, ezért inkább csak amolyan betekintésként tudok írni róluk.
Nagyon szerettem Gabriel García Márquezt, akinek elsősorban a Szerelem a kolera idején című regénye varázsolt el. Még mindig a bőrömön érzem a sok esőt és a tüdőmben a forró levegőt, amit az olvasás közben szívtam magamba, pedig bizony nem tegnap vettem a kezembe.
Hasonlóan mély hatással volt rám Günter Grass A bádogdobja, melyben egy kisfiú döntése, miszerint ő ebben a világban nem akar felnőni, egészen szürreálisan, vagyis tulajdonképpen meseszerűen jelentkezik fizikai valójában, azaz, hogy a főhős a döntése nyomán egyszerűen nem nő tovább, törpe marad. A történet persze egyáltalán nem a gyerekmesék világának oldott hangulatában íródik.
Aztán imádtam Hermann Hesse Sziddhártáját, ami az emberi lét talán utolsó állomásának csodájáról szól, természetesen a megvilágosodásról, de olyan álomszerűen és valóságosan egyben, ami talán minden figyelmes olvasó létezésbe vetett bizalmát megerősíti vagy visszaadja, ha kell.
Egészen zseniálisnak éltem meg majdnem minden Agatha Christie könyvet is, aki a számomra minimalistán művészi szövegekbe bámulatosan oltja be a tiszta logikát. Persze utólag mindig kisilabizáltam, hogy közben lépre csalt.
És persze tisztán emlékszem, milyen elemi erővel szippantott magába Ottlik Géza Az iskola a határonnal, pedig amikor olvastam, még előttem álltak a sorkatonai hónapok.
És hogy ne csak szépirodalmi regényeket említsek: huszonévesen, mikor még gimnáziumi magyartanárként dolgoztam, vetettem bele magam David Attenborough: Az élő bolygó című kötetébe, amiben annyira elvesztem, hogy amikor egy ízben a biológia szakosokhoz kellett bemennem helyettesíteni, magyar óra helyett tulajdonképpen biológia órát tartottam. Tisztán emlékszem, hogyan próbáltam visszafogni a lelkesedésemet a számomra egyébként ismeretlen osztály előtt, ahogy meséltem az olvasmányélményeimet, és mennyire nem sikerült a szóáradatomat megállítanom. Azt gondoltam, szegények miféle amatőr előadást kellett végighallgatniuk, de aztán megnyugodtam, mikor láttam, hogy a tanulók csillogó szemekkel vonulnak a szünetre. Amatőrnek persze ettől még amatőr voltam, de biztos, hogy inspiráltam őket, és ez olykor többet jelent a száraz tananyagnál. Akkor jutott eszembe, hogyha nincs ez az irodalommal való örök frigyem, talán a biológiával kötök házasságot.

Marcsi néni: A kortársak közül kiknek az írásai állnak közel hozzád?

M. Kácsor Zoltán: J. K. Rowlingnak biztos, hogy nincs szüksége méltatásra, hiszen annyian szerelmesek lettek a Harry Potterbe, ám mégsem hallgathatom el, hogy én is közéjük tartozom. Pedig sokáig fanyalogva tekintettem a sorozatra, talán elsősorban a filmek miatt, melyek nem nyerték el igazán a tetszésemet. Aztán az egyik barátom addig rágta a fülemet, hogy zseniális könyvekről van szó, hogy beadtam a derekamat. Az első rész azonban nem varázsolt el, további egy évnek kellett eltelnie, hogy nagy nehezen belefogjak a 2. részbe. Ez már egyenesen tovább vitt a 3. részhez, ahonnan pedig nem volt megállás. Rowling kiváló tehetséggel ír hol a fantasyra, hol inkább a detektívregényekre, máshol szinte thrillerre emlékeztető műfajokat keverve, és játszi könnyedén kezeli az összes elemet. Mindezt az első sorozatával, és ezt bámulatosnak találtam.
Éles váltással ugyan, de kiemelném Bodor Ádámot, akinek a Sinistra körzet című kisregénye olyan szinte kézzelfoghatóan valóságos, egyben számomra mégis valami megfoghatatlan, rejtélyes módon szimbolikus, ami igazi csemege a kifinomult szövegeket szeretőknek. Költészetről még nem beszéltem, de Kemény Istvánt nem tudom kihagyni a sorból, akinek a szövegei mindig szinte soronként meglepnek, és soha nem tudok rájönni, hogyan képesek a kitörésig fokozni a feszültséget/hangulatot, miközben mégis vérlázítóan visszafogottak maradnak. A lista ismét csak hiányos és önkényes lehet még a saját lajstromom szerint is, hiszen csak azokról írhattam néhány mondatot, akik ebben a pillanatban eszembe jutottak.

Marcsi néni: Milyen terveid vannak, születnek majd újabb írásaid?

M. Kácsor Zoltán: A terveim olyannyira kiforrtak, hogy 10-15 évre elegendő koncepciómunícióm van. Ez bizonyos szempontból jó, hiszen nem aggaszt az ötlethiány, ugyanakkor néha eszembe jut, milyen prózai lenne egy előre lefektetett sínpáron végigfutni. Persze nyilván nem így lesz, nyilván jönnek majd új ötletek, amik itt-ott felülírják a „nagy tervet”, de majd meglátjuk. Hogy kicsit konkrétabbat is írjak: 2-3 év alatt befejezem a Zabaszauruszok meseregény-sorozatot (a terv szerint 7 részes lesz), majd ifjúsági regényeket, young adults és felnőtteknek szóló könyveket szeretnék írni, szép sorjában. A mindig jobban körvonalazódó ötletek között főleg sci-fi és fantasy ötleteim vannak, de olyan is akad, ami amellett, hogy izgalmas történetet eszeltem ki hozzá, komplett világmagyarázatot is ad a „honnan jöttünk, hová megyünk?” kérdésre. Persze ne feledjük, hogy fikciós irodalomról van szó.

Fotó: Máté Péter Marcsi néni: Végül mit üzensz a gyerekeknek?

M. Kácsor Zoltán: Nagyon nehéz kérdést tettél fel, hiszen ezer dolgot írhatnék, no, nem, mintha oktatni szeretném őket. Annál is inkább, mert lehet, hogy a kérdést olykor fordítva kellene feltennünk: mit üzennek a gyerekek nekünk? Szerintem – persze sok egyéb közt – mindig azt üzenik, hogy a kétkedő felnőtt énünket (mely oly sok problémát vet fel, és old meg, tehát megvan a maga szerepe), olykor küldjük el pihenni kicsit, és nyissunk kaput a bizalomra, bátorságra, a biztoson és bizonyíthatóan túlira, ahonnan a lehetőségek érkeznek. Az ilyen fajta gyermeki nyitottság segítségével, mely mindenkiben ott szunnyad, titkos ajtókat fedezhetünk fel az életünk olykor szabályos folyosóin járva, és bármennyire ellentmondásosnak tűnik is, még olyan természettudományos lángelméknek is, mint Newton vagy Einstein, akik egyébként számokba igyekeztek foglalni a világot, ezekre az ösvényekre volt szükségük a felfedezéseikhez. Ezért talán azt üzenném a gyerekeknek, hogy...

...mindig tartsák karban a látnoki képességüket!
 

Köszönöm a beszélgetést! Sikeres alkotást kívánok!

M. Kácsor Zoltán 2019-ben volt vendégünk az OlvasóPróba pályázatunk eredményhirdetésén >>>

M. Kácsor Zoltán honlapja >>>

M. Kácsor Zoltán Facebook-oldala >>>