Kiss Judit Ágnes: A Tündérkeresztanya
„Hogyha nem akarom, nem érhet hozzám senki, én mondom meg, hogyan szabad engem szeretni.”
A gyerekek sokszor panaszkodnak, hogy „az a baaaj...” Milyen jó is az, amikor találunk valakit, aki meghallgat, segít, eloszlatja a gondokat és a baj, ami volt, már nincs is. Kikinek, a főszereplőnek sikerült egy ilyen lelki társat találnia Keriben, a keresztanyjában. Ő volt az igazi oltalmazója, megnyugvást, vidámságot és kis „varázslatot” hozott a kiskamasz életébe.
És hogy milyen kétségek merültek fel Kiki életében? Lássuk csak:
Mindenkinek kell puszit adni, annak is akinek nem szeretnék? Mindent meg kell ennem, mert azt mondják a felnőttek? Akkor is kell sétálni, amikor nem szeretek? Vágtáznom kell a lovamon, amikor félek attól, hogy leesem? Versenyeznem kell, hiába tartom igazságtalannak? Hogyan viseljem el a pókokat, ha félek tőlük?
Keri mindenre tudott megoldást, egy-egy védőverset is, ami megkönnyebbülést hozott, és máris elsimultak a bajok.
A könyv olvasása közben kellemes megnyugvás, jó érzés keríti hatalmába az olvasót és a hallgatót is, hiszen nagyon jó elmondani, kibeszélni azt, ami bánt. Minden egyes történet egy hasznos és megszívlelendő tanáccsal zárul, és a későbbiekben újabb beszélgetések elindítója lehet.
Részlet a könyvből:
„- Mert ha nyerek, az jó, de mégse jó. Mert például akkor Juli nem nyer, és szomorú. Pedig Juli a legjobb barátnőm, és nem akarom, hogy szomorú legyen. Fanni pedig mindig sír, amikor nem ő nyer, mert nem elég ügyes. És akkor sajnálom, pedig nem is ő a legjobb barátnőm.
- Akkor már győztesnek lenni sem jó?
- Nem. Veszíteni nagyon rossz, néha én is sírok. De az se jó, ha más sír. Egyáltalán nem szeretem a versenyzős játékokat! Annyi mindent csinálhatnánk, amit lehet csak úgy, együtt. Együtt babázni, együtt főzni...”
(az ajánlást készítette: Törökné Antal Mária)