Wéber Anikó: Visszhangország
“- És a pelyhek soha nincsenek egyedül – folytatta a lány. – Az lehetetlen, hogy csak egyetlen hópehely essen le az égből. Mindig többen vannak.”
A könyv olvasása közben a két főszereplővel, Cinkével, az alsós kisfiúval és a felsős Grétával egy varázslatos, misztikus világba, az elfeledett dolgok világába utazhatunk.
Az emberek elvesztették azt a képességüket, hogy örüljenek annak, amijük van, nem becsülik meg, eldobják, így “Visszhangországba”, vagyis feledésbe merül, legyen az egy plüss maci, vagy akár egy régi barát. Izgalmas utakat járnak be Cinkéék, például szétnéznek a befejezetlen könyvtárban, és találkoznak egy örökké hegedülő lánnyal, aki „minden nap reggeltől estig hegedül, az elfelejtett dallamokat játssza el.”
A könyvnek mély és minden időben aktuális a mondanivalója, főleg a mai felgyorsult világunkban, amikor mindenki siet valahova, ezer dologgal foglalkozik egyszerre. Nincs időnk egymásra, nem figyelünk az igazán fontos dolgokra, veszélybe kerülnek, vagy éppen feledésbe merülnek az értékek. Sokan válnak magányossá, cserben hagyottá, de ezt sokszor észre sem vesszük. Mások, főleg a kiskamaszok önmagukat kutatják, és arra a kérdésre keresik a választ, hogy hogyan tovább.
Tanuljuk meg azt, hogy amink van, azt meg kell becsülnünk,
vagy szépen elrakni emlékeink közé, hogy soha ne merüljön feledésbe!
Bíró Eszter illusztrációi szépen kiegészítik a mű varázslatosságát. A könyv élvezetes és egyben elgondolkoztató olvasmány gyerekek és felnőttek számára egyaránt.
Részlet a könyvből:
“- De én azt hittem, hogy láthatatlanná válni csak a mesékben lehet! - szúrta közbe Cinke. – Gréta lát engem. Vitéz is. Árpi bácsi is. Nem értem, hogy akkor miért nem látnak a többiek!
Mi azért látjuk egymást, mert mindannyian jártunk Visszhangországban, és emlékszünk is rá. De a többiek nem tudnak az elveszett tárgyak földjéről. És amiről nem tudunk, az olyan, mintha nem is létezne. Amit elfelejtettünk, azt nem is látjuk többé…Szerintem valahogy így lettünk láthatatlanok… - töprengett Árpi bácsi.
De hát Árpi bácsit már mindenki látja az utcában! – Ellenkezett Cinke.
Hogyan vált ismét láthatóvá? – kérdezte Gréta. Árpi bácsi imét megsimogatta bajuszát. Most először elmosolyodott. – Úgy, hogy megtaláltam, amit elvesztettem. Mármint a mennyasszonyomat. Kiderült, hogy nem is feledkezett el rólam.”
(az ajánlót Törökné Antal Mária készítette)
