Acsai Roland: Tili és Tiló
Ez a mesekönyv nem mindennapi. Sosem tudhatod, mi történik a következő oldalon…
Tili nem emlékszik a múltjára. Csak jelene és jövője van. Ám egy nap papírrepülő szeli át az eget, és épp Tili előtt landol. Csak annyi áll rajta: Tili és Tiló. De vajon ki lehet ez a fiú?
Tili Ródli, a medve hátán szeli át a hómezőt. Itt ismerkedik meg Szimorral, a szürke kisegérrel, aki a fél világot bejárva keresi szerelmét, Szaharint, a sivatagi ugróegeret. Sok kalandot élnek át együtt útközben: betévednek egy benzinkútra a semmi közepén, ahol egy mérgezett csokitól Tili - majdnem örökre - álomba szenderül, majd egy áradó folyó keresztezi útjukat, ahol a kis hableány öccse, habfiú menti meg az életüket, később pedig a hét törpe csapdájába esnek, ahonnan egy titokzatos varázslófiú menti meg őket…
De hová is igyekszik Tili? És milyen tojás lapul a táskájában? Ám a legfontosabb kérdés mégis az, hogy miért nem emlékszik semmire, és mégis honnan olyan ismerős neki ennyire Tiló?
A humortól sem mentes mese végén természetesen minden kérdésre választ kapunk, de hogy „hepi end” lesz-e, azt nem árulhatom el… ;)
„SZIMOR MESÉJE
Tudod, én életemben egyszer voltam szerelmes! Na jó, kétszer. De az első ballépés volt: egy számítógépes egér, gyorsan ráuntam, túl kocka volt hozzám. Most az igazi szerelmemről mesélek neked. Szóval…
Akkoriban a sivatagban vándoroltam. A homoktengerben. Még hullámzott is, és hallani lehetett baljós moraját. Egyáltalán nem volt kellemes hely. De a sivatagba nem is azért megy az ember, hogy kellemesen érezze magát. Egyszerűen érzi, hogy oda kell mennie. Szóval vándoroltam, vagy inkább úsztam a homoktengerben, és kaktuszon éltem. Úgy köpködtem ki a tüskéket, mint a halszálkákat. A forró homok égette a talpam, és a hasamról egészen lepörkölte a bundát.
Egyik nap észrevettem valakit. Egy egér volt. Olyan, mint én. De nem egészen. Ugrálva közeledett, mint egy apró kenguru. Egészen elvarázsoltak kecses szökellései. Már akkor tudtam, hogy örökre övé lesz a szívem. Tudom, hogy nagy szó ez egy kis egértől, de akkor is. Hirtelen előttem termett, és bemutatkozott.
- Szaharin vagyok.
- Nagyon szép neved van – olvadoztam, de nem csak a melegtől.
Matatni kezdtem a zsebemben – mert akkoriban fekete szmokingkabátot hordtam -, és találtam benne egy savanyúcukrot.
- Kérsz? – kérdeztem, és rámosolyogtam.
- Nem eszem cukrot. Csak cukorpótlót – felelte.
- Milyen buta vagyok! Kitalálhattam volna a nevedből. Cukorpótló sajnos nincs nálam.
Szaharinról kiderült, hogy sivatagi ugróegér. Bevallom, valamivel nagyobb volt nálam, de a magasság nálam soha nem jelentett akadályt.
- Ülj fel a hátamra! – kacsintott rám. Ilyen ajánlatnak nem tudtam ellenállni. Felmásztam rá, és ugrálni kezdett. Még soha nem repültem, de ha repültem volna, egészen biztosan ilyen érzés lett volna. Estére oázisba értünk. Friss patavizet ittunk, és gyümölcsöket ettünk. Akkor kaptam tőle az első puszit, és az utolsót is. Mi, egerek úgy puszilkodunk, hogy összedugjuk az orrunkat. Egymás mellett aludtunk el, de szörnyű dolog történt. Másnap csak a hűlt helyét találtam. Ide-oda rohangáltam az oázisban, és a nevét kiabáltam, Szaharin, Szaharin, de hiába. Biztos voltam benne, hogy valami történt vele. Kizárt dolog, hogy csak úgy egyszerűen faképnél hagyott. Megfogadtam, hogy megtalálom, ha addig élek is. Bejártam a fél világot, és így kerültem a hómezőre, ahol megismertelek téged.
- Oh – mondta Tili mese végén. – Ezt nem is tudtam.
- Honnan tudtad volna? Eddig nem mondtam el.
- Most is Szaharint keresed?
- Őt.
- Honnan tudod, hogy arra lesz, amerre én megyek?
Szimor nem felelt. Tudta, és kész. Inkább másra terelte a szót:
- Téged nem zavar, hogy Ródlinak medve létére lúdtalpa van?
- Neked meg egér létedre nyúlfarknyi volt a meséd – vágott vissza Tili.”
(az ajánlást Pokornyi Orsolya készítette)
