Iskola a táskámban – mesék az iskoláról, a világról és a reményről

„Tudtad, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol a gyerekeknek mindennap kihívás eljutni az iskolába? Azért, mert az iskola messze van. Vagy azért, mert nincs is iskola. (…) Sokszor az iskola életet ment, mert az az egyetlen hely, ahol a gyerekek biztonságban vannak…”

Jemen, Mongólia, Nepál, Szudán, Burkina Faso...hallottál már ezekről az országokról? Ha ezekről nem is, Ukrajnáról már egészen biztosan.

Egy dolog kétségtelenül közös bennük: nem egyszerű a gyerekek élete. Például nem biztos, hogy tudnak iskolába járni. Vagy az is lehet, hogy épp nincs mit enniük. Nincsenek ceruzáik, füzeteik. Bujkálniuk kell a bombák elől. Vagy dolgozniuk kell otthon, főzni, vizet hozni, kistestvérre vigyázni...

Te mit szólnál, ha egy sátorban vagy egy metró aluljáróban kellene tanulnod? Vagy ha évente csak egyszer, a nyári iskolában találkozhatnál a barátaiddal?

Lehet, hogy elsőre nem tűnik borzasztó lehetőségnek, hogy ha valakinek nem kell iskolába járnia, de ha elolvasod ezeket a meséket, azoknak a gyerekeknek szemén keresztül láthatod a világot, akik nagyon szívesen cserélének veled, hogy minden nap az iskolapadban ülhessenek.

Ennyire mások lennének azok a gyerekek? Vagy csak mi vagyunk szerencsések?

Tíz kortárs magyar szerző tíz meséje segít megválaszolni ezt a nehéz kérdést!

Részlet Lackfi János: Égig érő kőkupac című meséjéből (Szíria)

„‒ Eláruljátok, miféle köveket cipeltek oda a bezárt házhoz? (…)

‒ Az a bezárt ház egy iskola. Oda járt régen a nővérem. Elhatároztam, hogy újraépítem!

‒ A gyerekek nem tudnak házat építeni – furcsálkodott Orhan.

‒ Dehogyisnem! Ha elég magas lesz a kupac, a sok kővel be lehet foltozni majd a falon a lyukakat. És akkor megint jönnek a tanítók, és elmagyarázzák, amit tudni kell…

‒ És lesz tábla, amire rajzolhatunk – lelkesedett Aya.

‒ Meg üzenőfüzetünk, amibe jegyeket írnak. Az enyémbe csakis a legjobbakat – hencegett Haneen.

‒ Akkor én meg mérnök leszek. Repülőket fogok tervezni – jött izgalomba Orhan. (…)

‒ És mostantól ti is hozzatok köveket, hogy legyen miből felépíteni a sulit ‒ emlékeztette komolyan Pela. (…)

‒ De az iskolaépítéshez felnőttek kellenek… ‒ töprengett Orhan.

‒ Te csak bízz Pelában! Tudja, hogy mit csinál. A Fennvaló nem fogja hagyni, hogy ennyi gyerek hiába hordja a köveket. Letekint magas trónusáról, és küld nekünk felnőtteket ‒ bölcselkedett Haneen.”

(Az ajánlást Pokornyi Orsolya készítette.)