Csepregi Zoltán: Helló, Brub vagyok!

„…az elveszett zoknik jobban érzik […] magukat együtt.”

Minden kisfiúval előfordul, hogy olykor elhagy ezt-azt. Nincs ez másként Ábellel sem. Rendre elhagyja például a zoknik párját. De mivel tudja, „milyen rossz egyedül lenni, és azt is, hogy milyen jó, ha az embernek barátai vannak”, a megmaradt fél pár zoknikat is elteszi a fiókja mélyére. Így lesz a kezdetben magányos páratlan zokninak, Brubnak, egyre több barátja. Van köztük kicsi, nagy, pöttyös, csíkos, kék, zöld, narancssárga, valamint bátor, hallgatag és bölcs is. Sok-sok kalandot élnek át, amik során megtanulják, mire való a bátorság, miért fontos a segítőkészség, a megbocsátás és az őszinteség. Segítenek például a náthás porszívónak, Samunak, focimeccset játszanak a nagyszájú sportzoknikkal, megsütik a világ legcsúnyább csokitortáját és megismerik a félelmetes Kupiszörny titkát is!

„- …most nincs időnk megijedni. Brub ott lent csak ránk vár!

- Én nem. Én nem merem – válaszolta remegő hangon Uppi.

Trapp egy pillanatig elgondolkozott, majd a következő ötlettel állt elő:

- Rendben van, Uppi. Egy kérdésre azért még válaszolj. Szerinted én bátor vagyok?

- Hát persze! Nagyon is! – vágta rá Uppi.

- Oké. Akkor én most kölcsönadom a bátorságomat. No, nem az egészet, de annyit igen, hogy elegendő legyen ahhoz, hogy le merj mászni. Mit szólsz? – nézett mélyen Uppi szemébe Trapp.

- Kölcsönadnád? Tényleg? Nem is tudom – bizonytalankodott Uppi.

- Siess a döntéssel, mert ilyet nem ajánlok ám fel akárkinek.

- Na jó, rendben. Ha kölcsönadod, akkor lemászom. De eleget adjál, jó? Nehogy félúton megálljak.”

(az ajánlást készítette: Molnár Csaba)